 |
| A borító [Forrás: Moly] |
"Az embereknek tudniuk kell rólunk. Azokról a lányokról, akik a fájdalmukat a testükre írják.
A 17 éves Charlie Davist a Creeley pszichiátriai intézetben kezelik sikertelen öngyilkossági kísérlete után. Eddigi élete csupa szomorúság, tragédia és mellőzöttség volt: édesapja halála után elmenekült otthonról bántalmazó anyja elől. Pénz és barátok nélkül élt az utcán, megtapasztalta a teljes kiszolgáltatottságot, az éhezést és a fizikai fájdalmat.
A klinikán hozzá hasonló, önbántalmazó lányok társaságában van. Casper doktornő segítségével megindulhatna a gyógyulás útján, de anyagi helyzete nem engedi, hogy ott maradjon. Munkát és lakást talál, ám egyenlőtlen kapcsolatba keveredik a drogos, alkoholista, „majdnem híres” zenésszel, Riley-val, aki kihasználja őt, és nem engedi kiszabadulni az ördögi körből.
Charlie-nak azonban – szinte tudtán kívül – új barátai és támogatói lesznek, akik visszarántják a szakadék széléről, és erőt kap tőlük ahhoz, hogy hátat fordítson a kilátástalan, veszélyes kapcsolatnak.
Nem könnyű olvasmány. Nemegyszer megríkatja az olvasót, de reményt is ad.
„Nyugtalanító, gyönyörű és megkerülhetetlen könyv, ami még sokáig veled marad azután is, hogy az utolsó oldalt elolvastad.” Nicola Yoon, a New York Times-bestseller Minden, minden c. regény szerzője
"Melegen ajánlom ezt a regényt azoknak a tizenéveseknek, akik inspirációt keresnek vagy reményre szorulnak látszólag kilátástalan helyzetekben. Vedd a kezedbe a Lány, darabokbant, és kövesd Charlie-t, miközben szerelmes lesz, megismeri önmagát, és megtanul szakítani a múlttal.” – Joshua Flores, GERMmagazine"
Kezdjük azzal, hogy megint nem bírtam magammal és igazából úgy vettem könyvet, hogy jókat láttam róla és nem olvastam a fülszövegét. Ha elolvasom, akkor talán nem ér akkora meglepetésként, hogy mégis mi a fene történik és miért nem csak arról szól, hogy egy lány mentális problémákkal küzd. Ez annál jóval több, ez egy regény a mindennapokban előforduló gondokról, problémákról és magukról, az esendő emberekről.
Először is: köszönöm a vásárlást Faythe-nek ♥ Másodszor pedig a borítót szeretném kiemelni: remek a kinézet, de miért ennyire lányos rózsaszín? Valami sötétebb, vagy inkább kellemesebb szín jobb lett volna szerintem, valahogy azt adja el nekem, hogy ez egy tiniregény és nem olyan komoly dolgokról szól, mint a drogok, az alkohol meg a vagdosás. Aztán viszont a belsőt ki kell emelnem, hogy nagyon jól néz ki, az első rész, amikor a kórházról mesél nekünk Szótlan Sue néma megfigyelései teljesen átjönnek a szakasztördeléssel. Érdekes, hogy azonnal a sűrűjébe csöppenünk és lassan főszereplőnkkel együtt próbáljuk kideríteni, hogy miért is kerültünk ide – ami természetesen nem egy
véletlen és nem is egy meseregény. Csúnya és gusztustalan történet ez, és sajnos azt kell mondanunk, hogy szinte mindennapi.
Teljes mértékben nem vagyok kibékülve az első résszel, mert túl hamar véget ért szerintem. Szótlan Sue végül megszólal – és azonnal gyógyultnak nyilvánítják, miközben a csaj bemegy a fürdőbe és addig veri a fejét a falba, amíg be nem jön a doktornője és leállítja. Persze, hogy gyógyult vagy, menjél szépen haza. Aztán megjelenik az anyja is, aki csak azért van, hogy tovább lendítse a holtpontról: nem otthonról került be a kórházba, ekkor már tudjuk Charlieról. Az édesanyja
személytelensége eléggé megdöbbentett engem, azt hittem, hogy valami fontosabb szerepe is lesz
ezen kívül.
Egy második fejezet indul, itt pedig minden új: új helyen kötött ki Charlie, új reményekkel indul neki az életnek. Vagyis előbb gondolkodik. Sokáig és szétesve – ezt pedig a depresszió, valamint a vagdosás számlájára kell írnunk. Elvégre ki tudna egyik napról a másikra 17 évesen megélni? Na, ugye, hogy senki. Ahogy az várható volt, egy másik sérült személy is felbukkan: Riley. Az igazi kiégett alkoholista
zenész mintapéldája az úriember és ugyan nagyon sokban formálja Charliet, mégis úgy éreztem, hogy
nem tett semmit azon kívül, hogy kihasználta. Mivel zenész, ezért dalt is szerez a könyvben, amiért
külön dicséretet szeretnék adni az írónak, szerkesztőnek, ugyanis lábjegyzetelték a különleges
gitárokat, ami szerintem hatalmas plusz, hogy erre így figyeltek!
Azon már fenn sem akadok, hogy a két szereplő között alsó hangon is 10 év a korkülönbség és igazából, csak összeállnak, mint a kéthetes túrós csusza. Alpári? Az, de ez nem kapcsolat, amit ezek ketten művelnek, bármennyire is úgy tűnik nekünk főszereplőnk mesélésén keresztül. Azt még megjegyezném, hogy az irodai szexet nem tudom hova tenni, azon kívül, hogy mindenkinek legalább egyszer megfordul a fejében, hogy ki kéne próbálni, aztán a józan esze felsikít, hogy ilyet még sem kellene, mert azonnal kirúgnak. Na, Charlie ebbe beletenyerel, mert konkrétan ketten is végig
hallgatták az üzekedést – örülhetünk, hogy ekkor még nem zuhant vissza. Nem tudtam megérteni, hogy Riley miért döntött úgy hirtelen, hogy akkor most itt akar szexelni, mert azon kívül, hogy a testvérét akarta bosszantani vele, csak Charlie-t sebezte meg.
És elérkeztünk a történet harmadik részéhez, amikor a kórházból megismert Blue egyszer csak felbukkan Charlie-nál látogatóban és minden borul. Kialakult egy rutin, Charlie szerzett magának egy kis lakást, dolgozott, igyekezett normális lenni és megszabadulni a múltjától; majd megjelent ez a kis idegesítő csajszi és mindennek annyi. Ami valljuk be, hogy nem tetszett, de kötelező rossz volt Blue felbukkanása. Elértünk a tetőponthoz, amikor a lány végre úgy érezte, hogy kezdett sínen lenni a dolog Riley-val is, erre jött Blue, féltékenykedést szított majd felbukkant ismét a drogot áruló ribanc és elérte, amit akart: zenészünk megdöngette. Állatiasan, Charlie szeme láttára.
Na, ezt a részt ki szerettem volna emelni: ahogy Charlie reagált erre, az az igazi jó és valós reakció (szerintem) egy ilyen tettre, nem pedig az, amit A. O. Esther Gombnyomásra című remekében olvashatunk, ami meg egy vicc. Tehát: így kell a mennyből a pokolba zuhanni és azt mondani: minden szar. Ekkor Charlie visszaesett és újra megsebesítette magát, viszont váratlan segítséget kapott: nem hittem volna, hogy az étteremben ennyire segítőkész emberek vannak. Nagyon tetszett, ahogy Charlie lassan, de biztosan elkezdte saját magát rendesen, tényleg megismerni és élvezni a csendet és az alkotást. Úgy éreztem, hogy célba ért és ezzel együtt elértünk a lezáráshoz is: viszont a teljességhez az kell, hogy elengedje ezt a szakaszát is az életének. És a legerősebb része a könyvnek: nincs nyálas heppiend.
Nincs örök szerelem Riley-val, nincs világhír egy csettintésre, vagy bármi: az utolsó jelenettel teljesen elengedjük Charlie kezét és hagyjuk, hogy éljen. Ezek, meg maga a mondanivaló alapján felmerül a kérdés: ennek a könyvnek van-e helye a Vörös Pöttyösök között? Szerintem nincs, és lassan ideje lenne egy új kategóriát nyitni az ilyen mélyebb dolgokkal foglalkozóaknak is.
 |
| [Forrás: Pinterest] |
véletlen és nem is egy meseregény. Csúnya és gusztustalan történet ez, és sajnos azt kell mondanunk, hogy szinte mindennapi.
Teljes mértékben nem vagyok kibékülve az első résszel, mert túl hamar véget ért szerintem. Szótlan Sue végül megszólal – és azonnal gyógyultnak nyilvánítják, miközben a csaj bemegy a fürdőbe és addig veri a fejét a falba, amíg be nem jön a doktornője és leállítja. Persze, hogy gyógyult vagy, menjél szépen haza. Aztán megjelenik az anyja is, aki csak azért van, hogy tovább lendítse a holtpontról: nem otthonról került be a kórházba, ekkor már tudjuk Charlieról. Az édesanyja
személytelensége eléggé megdöbbentett engem, azt hittem, hogy valami fontosabb szerepe is lesz
ezen kívül.
Egy második fejezet indul, itt pedig minden új: új helyen kötött ki Charlie, új reményekkel indul neki az életnek. Vagyis előbb gondolkodik. Sokáig és szétesve – ezt pedig a depresszió, valamint a vagdosás számlájára kell írnunk. Elvégre ki tudna egyik napról a másikra 17 évesen megélni? Na, ugye, hogy senki. Ahogy az várható volt, egy másik sérült személy is felbukkan: Riley. Az igazi kiégett alkoholista
zenész mintapéldája az úriember és ugyan nagyon sokban formálja Charliet, mégis úgy éreztem, hogy
nem tett semmit azon kívül, hogy kihasználta. Mivel zenész, ezért dalt is szerez a könyvben, amiért
külön dicséretet szeretnék adni az írónak, szerkesztőnek, ugyanis lábjegyzetelték a különleges
gitárokat, ami szerintem hatalmas plusz, hogy erre így figyeltek!
 |
| A román kiadás borítója [Forrás: Goodreads] |
hallgatták az üzekedést – örülhetünk, hogy ekkor még nem zuhant vissza. Nem tudtam megérteni, hogy Riley miért döntött úgy hirtelen, hogy akkor most itt akar szexelni, mert azon kívül, hogy a testvérét akarta bosszantani vele, csak Charlie-t sebezte meg.
És elérkeztünk a történet harmadik részéhez, amikor a kórházból megismert Blue egyszer csak felbukkan Charlie-nál látogatóban és minden borul. Kialakult egy rutin, Charlie szerzett magának egy kis lakást, dolgozott, igyekezett normális lenni és megszabadulni a múltjától; majd megjelent ez a kis idegesítő csajszi és mindennek annyi. Ami valljuk be, hogy nem tetszett, de kötelező rossz volt Blue felbukkanása. Elértünk a tetőponthoz, amikor a lány végre úgy érezte, hogy kezdett sínen lenni a dolog Riley-val is, erre jött Blue, féltékenykedést szított majd felbukkant ismét a drogot áruló ribanc és elérte, amit akart: zenészünk megdöngette. Állatiasan, Charlie szeme láttára.
Na, ezt a részt ki szerettem volna emelni: ahogy Charlie reagált erre, az az igazi jó és valós reakció (szerintem) egy ilyen tettre, nem pedig az, amit A. O. Esther Gombnyomásra című remekében olvashatunk, ami meg egy vicc. Tehát: így kell a mennyből a pokolba zuhanni és azt mondani: minden szar. Ekkor Charlie visszaesett és újra megsebesítette magát, viszont váratlan segítséget kapott: nem hittem volna, hogy az étteremben ennyire segítőkész emberek vannak. Nagyon tetszett, ahogy Charlie lassan, de biztosan elkezdte saját magát rendesen, tényleg megismerni és élvezni a csendet és az alkotást. Úgy éreztem, hogy célba ért és ezzel együtt elértünk a lezáráshoz is: viszont a teljességhez az kell, hogy elengedje ezt a szakaszát is az életének. És a legerősebb része a könyvnek: nincs nyálas heppiend.
Nincs örök szerelem Riley-val, nincs világhír egy csettintésre, vagy bármi: az utolsó jelenettel teljesen elengedjük Charlie kezét és hagyjuk, hogy éljen. Ezek, meg maga a mondanivaló alapján felmerül a kérdés: ennek a könyvnek van-e helye a Vörös Pöttyösök között? Szerintem nincs, és lassan ideje lenne egy új kategóriát nyitni az ilyen mélyebb dolgokkal foglalkozóaknak is.
Műfaj: ifjúsági
Korosztály: 16+ évesek
Terjedelem: 448 oldal
Kötés: puhatáblás,
Fordította: Tóth Enikő Mária
Írta: Kathleen Glasgow
Eredeti cím: Girl in Pieces
Eredeti cím: Girl in Pieces
Kiadó: Könyvmolyképző Kft.
Megjelenés éve: 2016
Magyar kiadás: 2018
Magyar kiadás: 2018
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése