Benyák Zoltán: Az utolsó emberig

A borító [Forrás: Moly]

Fülszöveg: 

"Esküdt ellenségek. Ők ketten. Akiket a halál sem ment meg attól, hogy egymásnak essenek. Minden időkben, újra és újra. 

A felfedezések korában, egy rozzant vitorláson hánykolódva az óceánon a régi és az újvilág közt. A nagy francia forradalom utáni évtizedben, de Sade márki meglepetésekkel teli, bizarr kastélyában. A viktoriánus London bűzös sikátoraiban, ahol Hasfelmetsző Jack szedi áldozatait. Háborúkban, végnapokban mindig szembetalálkoznak, és mindhalálig harcolnak önmagukért, a hitükért vagy a szeretett nőért. 

Most pedig, végül, itt állnak egymással szemben, és ezúttal mindannyiunk sorsáért kell megküzdeniük. 

Benyák Zoltán, aki olykor vérfagyasztóbb, mint Stephen King, máskor merészebben mesél, mint Neil Gaiman, ezúttal a világ legkegyetlenebb küzdelméről ír, amely átível történelmünkön – a régmúltból az elképzelt, távoli jövőbe."

Benyák Zoli az az író, akit vagy nagyon szeretsz, vagy nem érted, hogy ki ez a muki és miért ír ilyen furcsa, már-már érthetetlen történeteket. Ha az előbbiek táborát erősíted, akkor megnyugtatlak: az új könyv is folytatta ezt az irányt. Elemzésféle Az utolsó emberig könyvről. 

Aki olvassa a blogomat, vagy akármilyen blogokat, az tudja, hogy általában egy rövid történeti összefoglalóval szoktak kezdeni az emberek. De itt egyszerűen képtelenség úgy összefoglalni, hogy ne lőjem le az egésznek a lényegét, ezért inkább próbálok egy-egy részbe belekapni és arról mesélni, hogy valami képet adjak róla.

Benyák Zoltán, az író
[Forrás: benyakzoltan.com]

A legfontosabb: legalább két hete kattogok az értékelésen. Az elején, amikor befejeztem az olvasást, még nem tudtam eldönteni, hogy új kedvencet avattam-e, vagy ez is olyan lesz, mint a Csavargók dala és nem leszünk puszipajtások. Most viszont, két héttel – majdnem hárommal – a befejezés után még mindig az agyamban motoszkálnak a jelenetek, a szereplők, de legfőképpen a londoni jelenet. 

Először is: a fülszöveg igazi megfoghatatlan. Teljesen másra számítottam ennek alapján, mint amit végül kaptam, de ez semmit sem von le az értékéből. Több helyen, értékelésben láttam, hogy Madách Imre: Az ember tragédiájához hasonlítják a művet. Megértem, hogy miért, de szeretném leszögezni, hogy azon kívül, hogy a „módszer” hasonló, miszerint ugyanazokat a szereplőket követjük más-más évben és helyszínen, köze nincs a kettőnek egymáshoz. 

Az első történetnél nem értettem, hogy mi a fenéről van szó. Akkor meginogtam és féltem, hogy nem fogom szeretni Zoli eme könyvét, pedig akkora rajongással vártam, hogy majd felszaggattam a parkettát, amíg nem érkezett meg. (Ahhoz képest meg csak most olvastam el augusztus végén.) Viszont a végére megvilágosodtam, hogy miről lehet szó (fülszöveg segítsége) és annál boldogabban vetettem magam a következő történetbe. Majd az az utániba és megbotránkoztam, hápogtam, mint egy hal – párom néha nem értette, hogy miért szisszenek fel, vagy nevetek, mint egy retardált fóka. 

Egy biztos: a két legerősebb történet de Sade márki-é és Hasfelmetsző Jack-é. Hihetetlen, hogy mennyire magabiztosan nyúlt Zoli ezekhez a mindenki által ismert történetekhez és merte felhasználni arra, hogy egy teljesen más nézőpontból mutassa meg a történelem eme kiemelkedő eseményeit. Az agyam elszállt, amikor a folyónál „harcoltunk” Londonban és kiderült a csavar; a márki világa kissé elborzasztott és mégis, ugyanolyan lelkesedéssel faltam a sorokat tovább. Kicsit meghasonulva éreztem magam, de ennyi szereplő és világ után, már nem csodálkoztam. Annál inkább a végén. Az utolsó jelenet olyan utópisztikus, mint Az Űr jelenet a fentebb említett Madách műben. 

Hasfelmetsző Jack
[Forrás: Deviantart]

Egyrészt: hihetetlenül kidolgozott világképet kaptunk, másrészt: Tényleg ez a vége?! HÁT, HOGY LEHET ÍGY VÉGE?! (Képzeljétek el, hogy egész nap a történet bűvkörében vagytok, este pedig az utolsó fejezet végén túl, becsukod a könyved és csak bámulod a plafont az ágyon fekve, mellkasodon a kötettel. Na, pont ezt csináltam.) Nem elég, hogy olyan pofont kapott a végén a kedves főszereplőnk (Akit akár Életnek is nevezhetnénk), aztán meg engem is megnyakaltak azzal a levezetéssel, hogy nem is Ő volt a jó, hanem a rossz. Bár ugye mindez relatív, kinek mi számít annak. 

Egyet sajnáltam igazán: a mindig újra és újra felbukkanó vöröshajú hölgyet jobban megismertem volna. Tudom, hogy kötelező mellékes volt, kellett a történtek tovább lendítéséhez mégis… annyira olvastam volna nagyobb szerepeiről is. Pláne, hogy a borítón az Ő alakja fogott meg először. 

És kiemelném ezt a tömör gyönyört: először azt látod, hogy úristen, de menő karakterek itt az elején, hogy ott egy pestis-es doktor, tök izgi! Aztán meglátod a vörös hajú istennőt, hogy milyen gyönyörű. Majd lesiklik a pillantásod az utolsó alakra, akit a csuklya épp eléggé rejtélyessé tesz, Te pedig már le is vetted a polcról a könyvet, hogy megveszed. Aztán ha elolvastad ajánlom, hogy nézd meg újra. Új részleteket fedezel fel! Minden egyes történetből helyet kapott valami utalás: az űrhajós, a második világháborús bombázók, a londoni esti utcakép, a hajó, illetve egy posztapokaliptikus kis jelenet. Komolyan, igazi mindblown! 

Összességében: rosszat nem tudok mondani róla. Tény: aki nem ismeri Benyák Zoli stílusát NE ezzel a könyvével kezdje, mert szinte biztos, hogy nem fogja érteni és esélyesen félbehagyja. Az Ars Fatalis a legjobb kezdésnek, aztán ha már ismerősként köszönti az ember a furcsa meglátások és mégis logikus lépéseket, akkor ennek is neki állhat. 

Műfaj: sci-fi, kortárs

Korosztály: 18+ 

Terjedelem: 352 oldal

Kötés: puhatáblás

Írta: Benyák Zoltán

Cím: Az utolsó emberig

Kiadó: Athenaeum 

Megjelenés éve: 2018